Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tükörbe nézzünk, ne a kirakatba!

2009.04.12

A tükörbe nézzünk, ne a kirakatba !

 

 

Amikor az ember, mondjuk, ruhát próbál, sokféle szempontot figyelembe vesz. Döntését nem kizárólag az vezérli, hogy a kirakatban melyik darab tetszett neki a legjobban, hanem az is, hogy jól áll-e az alakjához, egyéniségéhez, alkalmas-e arra, amire használati akarja, és persze megfelelô-e a mérete. Autóvásárlás elôtt is számtalan dolgot mérlegelünk: menynyit fogyaszt, elfér-e benne a család, jó-e az alkatrészellátása – mindezek mellett csak másodrendû szempont a fényezés színe. Ugyanez a józan mérlegelés, ez a remek gyakorlati érzék azonban sokszor teljesen hiányozni látszik, amikor kutyaválasztásra kerül a sor: sokan vannak, akiket ilyenkor a „formatervezésen” kívül semmi más nem érdekel…

 

A kutyafajták ezerszínû kavalkádját böngészve az embernek az az érzése támadhat, mintha mindez csak azért volna, hogy mindenki megtalálhassa közöttük az ízlésének megfelelô modellt. Mintha a divatdiktátorok kreációi vonulnának végig egymás után a kifutón, kielégítve bármiféle úri szeszélyt, hóbortot. Csakhogy a valóság távol áll ettôl: a kutyafajták különbözôségének oka eredendôen az eltérô használati célban gyökerezik. Amibôl pedig az következik, hogy az egyes fajták nemcsak külsô tulajdonságaikban térnek egymástól, hanem képességeikben, s ebbôl adódóan igényeikben is. Mindezen összefüggések pedig végsô soron oda vezetnek, hogy a különbözô kutyáknak legalább ennyire különbözô gazdára és otthonra van szüksége.

 

 

Mielôtt tehát kinyitnánk valamelyik nagy, színes képeskönyvet, amelyik százával sorakoztatja fel a szebbnél szebb kutyafajtákat, és természetesen mindegyiket a legelônyösebb oldaláról mutatja be, vessünk számot elôbb saját magunkkal: mérlegeljük, hogy életkörülményeink milyen fajta számára bizonyulnak megfelelônek, valamint azt, hogy mit várunk a kutyától, és mit tudunk mi nyújtani neki.

 

 

Osztozni az otthonon

 

 

Az általánosan elterjedt nézet, mely szerint a nagytestû kutya nem viseli a lakásban tartást, ilyen formában nem igaz. Ôszintébbek vagyunk, ha úgy fogalmazunk, hogy bizonyos méretû vagy jellegû ebek lakásban való tartása több kompromisszumot igényel az ember részérôl. Mert az ugyan igaz, hogy a törpe uszkár elfér egy kis kosárban, míg a német juhászkutyának legalább fél négyzetmétert kell átengednünk otthonunk alapterületébôl, de futkározni mindkettô a szabadban szeret, és nem az elôszobában oda-vissza. Még az egészen nagy fajták, mint a dogok vagy a megtermett agarak is tarthatók lakásban, ha a berendezés nem zsúfolt, hanem elég szellôs ahhoz, hogy a kutya kényelmesen mozoghasson a bútorok között. Számtalan régi festmény tanúskodik arról, hogy ezeket a „fôúri” kutyákat nagyon is lakásban tartották – az már más kérdés, hogy mekkorák voltak azok a lakások…

 

 

A kimondottan hideg körülményekhez szokott, havasi vagy északi kutyák nehezen viselik a túlfûtött lakást, ám ez a probléma orvosolható, ha van a lakásnak legalább egy olyan, fûtetlen helyisége, ahová a hidegkedvelô eb kedve szerint kivonulhat hûsölni. Sokkal inkább érvényes viszont az, hogy számos kutya rosszul tûri, ha kizárják a kertbe. Nemcsak a rövid szôrzet vagy az apró termet okozta fázékonyság lehet oka ennek: az emberhez erôsen kötôdô fajták kimondottan méltánytalannak érzik azt, ha gazdájuk ideje túlnyomó részét tôlük elzárva, az ajtó túlsó oldalán tölti. Még a ridegtartáshoz szokott, igazi házôrzô kutyák is jobban viselik a családi otthonból való kirekesztést, ha kerti magányukat (mely sokkal kevésbé idilli, mint azt sokan tudni vélik) megoszthatják egy hasonszôrû társsal – még ha akár csak egy macskával is.

 

 

Ebugatta házôrzôk !

 

Amióta világ a világ, a házôrzô kutya feladatához mindig is hozzá tartozott az ugatás. Nem is érte vád miatta addig, amíg a tanyák hallótávolságon kívül voltak egymástól, de még a hamisítatlan falusi hangulatnak is elválaszthatatlan része az éj csendjében felhangzó ugatólánc.

 

 

A városi ember értékrendje azonban eltér ettôl: az egésznapos forgatag, pufogás, berregés, csörömpölés után hajlékába visszatérve szomjazza a csendet, s felháborodik, ha megtöri azt a szomszéd ebének éber csaholása. Márpedig jó néhány fajtának az eredeti hivatása megkövetelte a folytonos hangadást, elsôsorban azért, hogy ezáltal folyamatosan tájékoztassa gazdáját hollétérôl. A kistestû terelôkutyák például munka közben megállás nélkül hallatják hangukat, s a kopók is jellegzetes, csengô ugatással kísérve ûzik a vadat. Az ilyen kutyákat a legkisebb izgalom is „szóra bírja” – ezzel feltétlenül számolnia kell annak, aki lakásban akarja tartani ôket!

 

 

A kertvárosi ember azonban különös szerzet: látszólag vidékies körülmények között él, ám családi házának rejtekén valójában városi jellegû életre vágyik. Így aztán semmi meglepô nincs abban, hogy ôt is zavarja a kutyaugatás. Ráadásul ezekben az agyonparcellázott negyedekben a telkek igen aprócskák, így a kutyasûrûség, s ezáltal a zaj is nagyobb, mint vidéken. Akik kertben szeretnék tartani négylábú barátjukat, tömérdek felesleges idegeskedéstôl kímélhetik meg a kutyát (ezáltal a szomszédokat, s így végsô soron saját magukat is), ha a kertet átlátszatlan kerítéssel (kôfallal, palánkkal, nádfonattal vagy legalább élô sövénnyel) veszik körül!

 

 

Idô és pénz

 

Noha a fajtaválasztás pillanatában az ember még nemigen gondol a pénztárcájára, mégsem árt számolni a leendô költségekkel sem, s ezek között még csak nem is a kölyök vételára a legjelentôsebb. Sokkal többet nyomnak a latban a majdani eltartás költségei. Itt van mindjárt a táplálékigény, ami nem feltétlenül áll ugyan egyenes arányban a kutya méretével (az örökmozgó, atlétikus fajták energiaigénye elérheti akár másfélszer nagyobb súlyú, ám lustább – vagy csak energiatakarékosabb? – ebekét is), ám általánosságban azért mégiscsak elmondhatjuk, hogy a kisebb kutya kevésbé eszi ki az embert a vagyonából, mint a nagyobb.

 

 

Bizonyos esetekben számolni kell olyan rendszeres kiadásokkal is, mint a kutyakozmetikus díja. Aki pedig szeretné megkímélni magát az olyan váratlan, nagyobb számláktól, mint amit egy-egy komolyabb állatorvosi beavatkozás jelent, az jól teszi, ha a híresen egészséges fajták között válogat, és lemond az örökletes betegségek által terhelt fajtákról.

 

 

A következô szempont, amit mérlegelni kell, a rendelkezésünkre álló idô, némelyik kutya megfelelô gondozása ugyanis az átlagosnál több ráfordítást igényel. A bobtail hatalmas, vattacukorszerû bundája csak akkor mutatós, ha sûrûn kikefélik, s egy ilyen mûvelet bizony akár egy óráig is elhúzódhat. Sok kutya bozontos szôrzetet visel az állán és a lábvégein is – ez ugyan kétségkívül igen vonzó külsôt kölcsönöz nekik, ám egyben vonzza a szennyezôdéseket is, ami azzal jár, hogy etetést követôen a zsíros létôl, esôs séták után pedig az út sarától kell megszabadítani a csapzott fürtöket. Ez eleinte nem tûnik nagyon megerôltetô feladatnak, csakhogy egy év háromszázhatvanöt napból áll, és a negyedik év vége felé, az ezerkétszázadik pofamosás után már kezd kissé unalmassá válni…

 

 

Egy kicsi mozgás…

 

A kutya fizikai képességeit viszonylag könnyen felmérhetjük, s ebbôl rögvest képet alkothatunk a mozgásigényérôl is. Az ugyanis, hogy egy bizonyos állat képes valamilyen tevékenységre, többnyire egyben azt is jelenti, hogy szeretné is végezni ezt. A madár tud repülni, éppen ezért szenved, ha nem repülhet. A vizsla nem volna képes a vadászaton hatalmas területet végigkutatni, ha nem hajtaná belülrôl a tettvágy – ebbôl viszont az következik, hogy vadászat híján ezt valamivel pótolni kell: az energiát le kell vezetni.

 

 

Az atlétatermetû sportkutyák, amelyeket arra „találtak ki”, hogy rövid idô alatt nagy fizikai teljesítményt vigyenek véghez, remekül elheverésznek egész nap a kényelmes matracon (vagy ha senki nem látja, akár a kanapén), abban a reményben, hogy a gazdi a munkából hazaérkezvén melegítôt és edzôcipôt húz, és irány a kocogópálya!

 

 

A kurta lábú, „földszintes” ölebecskék és a komótos, nehézsúlyú ôrkutyák nem igénylik az efféle erôpróbákat, ám ez újabb próba elé állítja a gazdit: az ilyen jószágoknak a napi sétát jobban felosztva, kis adagokban kell mérni, mivel mozgásigényük azért nekik is van. ôk azok, akik a hajnali nap elsô sugarainál már cibálnák is ki kétlábú barátjukat az ágyból (a vizsla vagy az agár még ilyenkor fordul a másik oldalára kedvenc foteljában), rossznéven veszik, ha a munkaidô elejétôl a végéig feléjük sem néznek, és legszívesebben még vacsora után is leballagnának egy utolsó sétára – na, nem versenyt futni, csak körbeszaglászni egy kicsit.

 

 

A társasági kutyák és a juhászkutyák közös vonása, hogy világéletükben reggeltôl estig a gazdájuk mellett volt a helyük (az egyiknek a házon belül, míg a másiknak odakinn, a pusztán), így valamennyi eb közül talán ezek az intelligens, együttmûködésre fokozottan hajlamos fajtákat viseli meg legjobban a magány, az unalom.

 

 

Egészséges túlerô

 

 

Az eddig felsoroltak mindegyikénél fontosabb azonban, hogy az erôviszonyok kiegyenlítettek (helyesebben kellôen egyenlôtlenek) legyenek gazda és kutya között. A túlméretezett kutya talán leveri farkcsóváláskor a poharakat az asztalról, a csahos eb a szomszédok idegeire megy, az unatkozó házôrzô csavargásra vetemedhet és így tovább, ám ettôl még senkinek nem hullik vére. Sokkal veszedelmesebb az, amikor a kutya túl sokat enged meg magának, és nincs ki megfékezze.

 

 

Az állat feletti uralom nem elsôsorban fizikai kérdés, bár nem árt, ha az ember legalább annyival súlyosabb a kutyájánál, hogy ne okozzon nehézséget felemelnie (erre bármikor szükség lehet). Ám ha valaki csak a testi erejénél fogva képes a kutyájára hatást gyakorolni, az már régen rossz…

 

 

Míg a kutyák egy része születésénél fogva kenyérre kenhetô, lágy egyéniség, addig vannak olyan fajták, amelyek erôs kezet kívánnak. A vadászkutyák nagy része konok, makacs fickó, némelyik akár barátságtalan is lehet, ám veszélyessé gyakorlatilag soha nem válnak. Az ôrzô-védô ebek általában katonás jellemek: szívesen alávetik magukat a kaszárnyafegyelemnek, de csak olyan parancsnok mellett, akire valóban felnézhetnek.

 

 

Ezek a kutyák kimondottan igénylik, hogy engedelmeskedhessenek, enélkül nem élnek teljes életet. Kiképzésük azonban óriási felelôsséget jelent, hiszen letöri az állatnak az emberrel szembeni természetes gátlásait, s ha nem kellô szakértelemmel végzik, elvadításba torkollhat. A marcona területôrzô kutyák ugyanakkor kifejezetten sérelmezik, ha dirigálnak nekik: hûségük töretlen, de elvárják a kölcsönös tiszteletet. A leginkább öntörvényû, megközelíthetetlen és hajlíthatatlan ebek a spiccek - mondhatni, ôk a „macskák” a kutyák között. A nagy mozgásigényû, hihetetlen teherbírású szánhúzó fajták sajátos elegyét képezik a fegyelmezett munkakutyának és a félig domesztikált farkas származéknak: a hámban minden idegszálukkal a feladatra koncentrálnak, de azonnal a maguk urai lesznek, amint lekerül róluk a póráz.

 

 

Mindenkit érhet csalódás

 

 

Nemcsak arra kell azonban vigyázni, hogy a „kemény” kutya póráza kellôképpen erôs kézbe kerüljön, hanem arra is, hogy a lágy egyéniségû ebet ne fegyelmezzük agyon. Az önállóan dolgozó, kimagaslóan intelligens juhász- vagy vadászkutya valósággal összetörik, ha minden mozdulatát diktálni akarjuk. Természetesen tôle is meg kell követelni az alapengedelmességet, de inkább az „eszére próbáljunk hatni”.

 

 

Aki vakfegyelemre vágyik, az a szetterben, a collie-ban csalódni fog! Vegyük számba azt is, hogy az engedelmességen túl mit várunk az állattól, hiszen a feladatok végrehajtása, a közös tevékenység csupán töredékét tölti ki az együtt töltött idônek. A kutyáknak a gazdájukhoz való viszonyulása erôsen különbözô. A vizsla vagy a boxer például képes órákon át a gazdája ölébe tett fejjel ölni, elvárva, hogy folyamatosan simogassák: aki ezt terhesnek találja, jobban teszi, ha egy kevésbé „érzelgôs”, férfiasan tartózkodó fajtánál köt ki.

 

 

A kutyaválasztás legfontosabb kelléke az önismeret. Ne szégyelljük bevallani magunknak, ha úgy érezzük, nem vagyunk elég kiegyensúlyozottak egy szélsôséges viselkedésre hajlamos kutya kordában tartásához. Az eb és az ember egyéniségének harmonizálnia kell egymással (nem véletlenül mondják, hogy minden kutya hasonlít a gazdájára), ám az nem vezet jóra, ha hátrányos jellemvonásaik is egymást erôsítik.

 

 

Ilyen szempontból jobb, ha a két fél inkább kiegészíti, kiegyensúlyozza egymást. Nincs rosszabb párosítás, mint egy hirtelen haragú, kötekedô egyén és egy mogorva rottweiler, míg a nyitott, béketûrô gazda mellett a forrófejû staffordshire terrier is barátságos, kedves természetû jószággá nôhet fel. Aki hajlamos a depresszióra, annak számára valóságos terápiát jelenthet egy kutya – de az a kutya nem lehet sem agresszív, sem pedig túlzottan „törékeny” lelkû. Az önuralomra képtelen embernek viszont, akinek labilis egyénisége kiszámíthatatlan dühkitörések forrása, nem kutyára van szüksége, hanem pszichiáterre!

 

 

Mindezek alapján levonható a végkövetkeztetés: a kutyafajták széles palettája nem áruházi kirakat, amelybôl szemünk gyönyörûsége, pillanatnyi hangulatunk, az éppen uralkodó filmélményünk vagy az aktuális divatirányzat szerint választhatunk. Döntésünk több mint egy évtizedre szól, s az elhamarkodott választás, ha tragédiához csak igen ritkán vezet is, a sajátunkkal és a kutyáéval együtt közvetlen környezetünk életét is megkeserítheti.

 

 

Mielôtt tehát kimondanánk az utolsó szót, ismerkedjünk meg közelebbrôl a kiválasztott kutyafajtával, annak anatómiájával, történelmével, elônyös és hátrányos adottságaival – majd álljunk a tükör elé, és igen ôszintén, bizalmasan nézzünk szembe önmagunkkal!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.